2.fejezet

Egy barátság kezdete

Basszus már vagy negyed órája állok ennél a szalagnál, de még mindig nem jött meg a csomagom. Mi a fene lehet? Nem szokott ilyen sokáig tartani . . . Mondjuk még van időm. Negyed óra múlva kell csak ott lennem az "arrival terminal"ban. Hogy izgulok-e? Naná! Tök egyedül vagyok egy tök idegen helyen tök idegen emberekkel.
- Hölgyem segíthetek? - kérdezte egy biztonságis természetesen angolul.
- Köszönöm, de csak a csomagomat várom.
- Megnézte már a másik szalagnál?
- Oh. Nem. Ez eszembe sem jutott. Köszönöm.
- Nincs mit.
Elindultam a másik szalag felé és láss csodát, tényleg ott volt. Nagy nehezen leszenvedtem a hatalmas bőröndöt, majd elindultam a megbeszélt helyre. Hát ha tudjátok mekkora tömeg van a Ferihegyi repülőtéren, akkor képzeljétek el azt sokkal, de sokkal nagyobbnak és kb. 10szer annyi emberrel. Nem is tud az ember arra menni, amerre akar, csak sodródik az árral. Ennek köszönhető, hogy az 50 méteres utat csak 5 perc alatt sikerült megtennem.
- Hello! Laura vagyok. - köszöntem egy élénkzöld pólót viselő srácnak, akinél megláttam a névtáblámat.
- Hello! Én pedig Lucas. - nyújtott kezet mosolyogva. - Én vagyok a hmm . . . csoport vezetőd.
- Az mit is takar?
- Ígérem elmondom, de most sietnünk kell, te érkeztél utoljára.

- Oh bocsánat.

- Nyugi. Nincs semmi. Gyere. - elindult a kijárat felé, ahol megfogott egy bőröndöt, majd intett hogy kövessem. Kivezetett a terminálok labirintusából egyenesen a parkolóba.

Az út közben volt alkalmam jól megnézni a srácot. Elég magas, szőke és izmos. Nagyon jól beszél angolul, de szerintem nem idevalósi, ugyanis van egy kis akcentusa. Szóval azt kell mondanom, igazán helyes srác lett a csoport vezetőm. :$

Egy kisbuszhoz vezetett, majd megállt és bemutatott az ott gyülekezőknek.

- Nos mindenki, ő itt Laura . . .

- Csak Lara.

- Szóval Lara. Lara ők itt mindenki.

- Ééértem.

- Majd megismered őket. De egy pillanat. Kinek nincs még meg a szoba társa? - nézett a tizenegy fős csapatra.

- Nekem. - lépett előre egy barna hajú lány.

- Á igen. Bella. Akkor ti szoba társak lesztek. - mosolygott ránk bátorítóan.

Odamentem a lányhoz és kezet fogtam vele. Ő is félénken mosolygott.

- Na emberek, akkor beszállás, ma még egy eligazító órára kell mennetek, aztán mindenki hazamegy, hogy megismerje a családot, akinél lakni fog a nyáron.

Mindenki követte sexy Lucas utasításait. Én Bella és egy srác közé kerültem. Mint kiderült a csávó Rob és német. Őszintén először a szobatársamat szerettem volna megismerni.

- Szóval akkor egy szobában leszünk. - hallottam a hangját.

- Igen. Úgy tűnik.

- És melyik országból jössz?

- Magyarországról. Te?
- Én Spanyolországból.
- Akkor azért vagy ilyen barna.

- Hát igen. - mosolygott.

- És mennyi ideje tanulsz angolt?

- Már 7 éve.

- Tényleg? Én is.

- Aham. Akkor nem lesznek tudásbeli különbségek. - vigyorgott. - Te amúgy észrevetted, hogy Lucas állandóan néz téged? Szerintem bejössz neki. Mázlista vagy. Olyan cuki!

- Áhh . . . kétlem. - tagadtam, de közben fülig pirultam.

- Héj te totál vörös vagy! - suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. - Bejön mi? Hallottam, hogy csak pár évvel idősebb nálunk, de mivel már volt ennél a nyelvsulinál, most kiválogatták csoportvezetőnek. Egyébként portugál.

- Szőke és portugál?

- Vannak ilyenek is. Szerintem iszonyat cuki. Az összes csaj a csoportból máris odáig van érte. - mutatott az előttünk ülő három lányra. Ha jól emlékszem Maria, Melinda és Katarina a nevük.

- És te? Neked van valaki aki bejön a csoportból? - körbe néztem. Volt egy két egész helyes fiú, de messze Lucas volt a leghelyesebb. A nevükre hirtelen nem emlékeztem.

- Nem, nem. Nekem barátom van.

- Ó igen? És mennyi ideje?

- Három hónaposak leszünk holnap.

- Ajj . . . Pont nem lehetsz otthon. Remélem azért megünnepeltétek.

- Naná. A legjobb ajándékot kaptam amit csak lehet? - kacsintott.

- Nanee. Te már . . .

- Igen. - mosolygott. - Majd skypon bemutatlak neki.

-Okés.-Nagyon meglepődtem. Nem hittem volna, hogy ilyen jó fejek lesznek a srácok. A félelmeim elhalványultak, a nyelvsulis társasággal kapcsolatban. És Bella . . . Nagyon kedves lánynak tűnik. Azt viszont látom előre, hogy lesznek nehéz esetek is. Itt az előttünk ülő három lányra tekintettem. Azt viszont már előre éreztem, hogy életem egyik legfantasztikusabb három hónapja következik.

- Na akkor ez lenne a suli. - mutatott Lucas egy hatalmas barokk építményre. Tele volt díszekkel, meg minden. Üvöltött róla, hogy egy elit hely és hogy majdhogynem műemlék számba megy. Ha ránéz az ember egyszerűen tudja, hogy Londonban van és alig várja, hogy bemehessen megcsodálni az egész épületet.

- Aztaa! - kiáltott fel Rob.

- Igen. Elég jó. - értett egyet Lucas. - Majd csinálhattok képeket, meg minden, de most fogjátok a csomagjaitokat és tegyétek le a portán, utána pedig jön az eligazítás.

Mindenki jólnevelten tette amit mondott Lucas.

Amikor beléptünk az épületbe, egy hatalmas lépcsővel találtuk magunkat szembe. Két oldalán vaskos márvány oszlopok sorakoztak. A mennyezet gyönyörű festményekkel volt díszítve. Ha jól értelmeztem, akkor valamelyik király urakodását ábrázolták, de biztosan nem tudom, mivel töriből ritka béna vagyok. Leraktuk tehát a bőröndjeinket a portán, majd Lucas után elindultunk a hatalmas lépcsőn. Ekkor egy hosszú folyosó következett, ami tele volt festményekkel. Az ajtók sötétbarna fával voltak borítva és aranytáblácskák jelezték, hogy melyik terem hanyas. Mi a 12es szoba előtt álltunk meg.

- Mindenki viselkedjen! - szólt ránk mosolyogva a mutatóujját feltartva közben.

- Igenis Lucas Mester! - szalutált az egyik fekete hajú srác. Ha jól tudom Ales.

Bementünk hát. Már ültek bent és a tanári asztalnál is álltak. Leültünk a maradék helyekre, de látszott, hogy nem akarunk közösködni. Máris egy csoportnak éreztük magunkat. A többi gyerek érdeklődve fordult felénk, de ekkor megszólalt az őszes hajú, negyvenes férfi az asztalnál.

- Köszöntöm Önöket a Kingrose Everdeen Language Education - ben. Örömünkre szolgál, hogy segíthetünk Önöknek elsajátítani az angol nyelvet és mindeközben színvonalas programokkal szolgálhatunk. Remélem mindenki nagyon élvezetes nyarat fog eltölteni itt. Napi hat negyvenöt perces órájuk lesz a csoportjukkal reggel kilenc órai kezdéssel és tizenöt perces szünetekkel. Mindenki a családnál reggelizik és ott is vacsorázik. Az ebédet az itteni menzán fogyaszthatják el. Az órák után az első két hétben múzeumlátogatásokon vesznek részt, miközben megismerik a várost. Miután látták London minden nevezetességét és ismerik a várost, nincsen több közös programja a két csoportnak, hanem a csoportvezető döntésén áll, hogy ki mit csinál. Az utolsó hétvégén tartandó bálon párokban illendő megjelenni és természetesen az eseménynek megfelelő ruházatban. A partner természetesen lehet külsős. Nos azt hiszem röviden ennyi. Mindenkinek kellemes tanulást és nyarat kívánok.

Lucas egy másik terembe vitt át minket, ami mint kiderült az osztálytermünk. Mindannyian helyet foglaltunk a kétszemélyes padokban. Én természetesen Bella mellé ültem. Lucas mindenkinek odaadta a címet, ahol lakini fog és a család nevét, meg egy két infót. Mi Bellával egy nyugdíjas házaspárhoz kerültünk.

- Na basszus! - fejezte ki a véleményét Bella.

- Bella a helyedben nagyon örülnék neki. - nézett rá Lucas.

- Merthogy?

- Óh. Majd meglátod.

- Ha te mondod . . .

- Na szóval. Itt vannak az órarendjeitek. Mindenki köteles megjelenni minden órán. Dogát nem írtok, de majd kaptok egy bizit a teljesítményetekről. Ma mindenkiért jön a családja és a mai napot velük töltitek. Illetve ami maradt a napból. - pillantott a faliórára, ami már délután három órát mutatott. - Holnap segítenek bejönni a suliba. Tehát most lementek a cuccaitokért és találkoztok velük.

- Zsír! - kiáltotta el magát Rob és már indult is kifelé. A többiek követték. Mi Bellával az utolsók között hagytuk el a termet.

- Hé csajok! Majd meséljetek milyen a családnál! - haladt el mellettünk Lucas.

- Meglesz Mester! - vigyorogtunk rá.

- Sziasztok! Ugye ti vagytok Bella és Laura? - sietett elénk egy idős hölgy. Nagyon kedves arca volt. Olyan igazi nagyis.

- Igen. Ön pedig biztosan Mrs. Potts. - fogott kezet Bella, majd utána én is.

- Igen, igen. Örülök, hogy megismerhetlek titeket. És szólítsatok csak Juliette néninek. Gyertek. Rudolf kint vár minket a kocsiban.

Követtük a nénit a csomagjainkkal. Kint egy hatalmas terepjáró mellet állt meg. Az autóból kipattant egy idős férfi.

- Sziasztok! Rudolf vagyok.

- Jó napot! Mi pedig Bella és Lara. - mutattam először újdonsült barátnőmre majd magamra.

- Örvendek. Segítek berakni a csomagokat. - vette el a kezünkből a bőröndöket és fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel pakolta be őket a csomagtartóba.

- Menjünk haza. Ott legalább nyugodtan ismerkedhetünk. - ajánlotta fel Juliette néni.

Beszáltunk a kocsiba.

- Na kezdem kapizsgálni hogy értette Lucas. - suttogtam Bella fülébe.

- Aha. Nekem is van egy sejtésem!

Olyan tíz perc kocsikázás után megérkeztünk. Igen Lucas nem hazudott. Tényleg mi járhattunk a legjobban. Egy hatalmas villa előtt álltunk meg. Egy hatalmas kovácsoltvas kapun keresztül jutottunk be a ház elé. A házat hatalmas kert vette körül és ha jól láttam a kinti grillezős sarok mellett egy hatalmas úszómedence is volt. A ház három szintes volt. Fehér falait itt-ott kicsike szobrok díszítették. Egyszerűen lélegzetelállító volt a látvány.

- Gyertek csak, gyertek. - integetett Rudolf bácsi már az ajtóból.

Lassan haladtunk a bejárat felé. Bent ha lehet még jobban elámultunk.

- Nekem ez sok egy napra. - jelentette ki Bella, miközben körbe-körbe forgott.

- Örülök, hogy tetszik. - mosolygott Juliette néni.
- Nos szerintem szívesen megnéznétek a szobátokat. -  fejtette ki a vélemányét Rudolf bácsi.
- Naná! - vágtam rá.
- Akkor erre gyertek.
Felvezettek minket a lépcsőn.
- Nos ez a második szint. Ezen van a mi családunk minden tagjának szobája. Majd megismerhetitek az unokáinkat is. A hétvégén eljönnek meglátogatni minket.
Tovább mentünk felfelé.
- Ez az emelet pedig teljes mértékben a tiétek. Van egy fürdő, egy háló, egy gardrób és egy kis nappali is. Most magatokra hagyunk titeket. Nyugodtan csomagoljatok ki és majd ha kész vagytok gyeretek le.
- Rendben. És köszönjük.
- Nincs mit. - mosolyogtak kedvesen majd magunkra hagytak minket.
- Na akkor fedezzük fel a terepet!  - dörzsölte össze a tenyerét Bella.
Elsőször a hálót néztük meg. Óriási volt. Két franciaágy baldachinnal(!!) állt a szoba két sarkában, mellettük egy éjeliszekrénnyel. Az ablakok alatt két íróasztal volt egymás mellet, mindegyiken egy-egy kupac tankönyv. Volt még egy-egy fiókos szekrény is a szobában. Kiválasztottuk az ágyunkat, majd tovább indultunk. A fürdő következett. Az én otthoni fürdőm ehhez képest egy kis WC. Volt egy zuhany, de olyan hogy csiga alakban kellet bemenni a csaphoz és belül egy hatalmas tér volt a zuhanyzáshoz. Ezen kívül volt egy kád is, amiben legalább négyen el lehetett volna férni, két szekrény a cuccainknak, egy WC és két mosdókagyló.
Miután kicsodálkoztuk magunkat, következett a gardrób, ami szintén hatalmas volt, majd a nappali. Ez gyönyörűen volt berendezve. A zöld és kék színek domináltak. Olyan érzése volt az embernek, mintha egy hatalmas akváriumba került volna, ugyanis a fal mentén végig halak úszkáltak a falban. Meseszép volt. A berendezésről nem is bezsélve. A plazma tv és a hifi berendezés mellett egy szekrényben Wii felszerelést találtunk milliónyi játék mellett.
- Apám! Ez lesz aztán a nyár! - kocogtattam meg az akvárium falát, mire egy bohóchal ilyedten odébb úszott.
-Jól mondod csajszi!

Visszamentünk a szobánkba és elkezdtünk kipakolni. A fehérneműket és a pizsamáinkat a fiókos szekrénybe tettük, a többi ruhát pedig a gardróbba. Mikor végeztünk és minden cuccunk megtalálta a helyét, elindultunk lefelé.
Juliette néni és Rudolf bácsi az étkezőben terített éppen.
- Éhesek vagytok? Mi ilyenkor szoktunk vacsorázni.
- Éhen halok! - símogatta meg a hasát Bella.
- Én is. Mit segíthetünk?
- Kiosztanátok ezeket? - mutatott egy halom evőeszközre és szalvétára.
- Persze.
Megterítettünk, eközben ők kirakták az asztalra az összes ételt. Húsleves volt, meg grillezett csirke párolt zöldségekkel. A desszert pedig frissen sült brownie volt. A vacsora közben megismerkedtünk egymással. Mindenki mesélt magáról. Nagyon kedves emberek szerencsére.

- Na akkor jó éjszakát, aludjatok jól. És reggeli nyolc órakor, ha megfelel. - búcsúzott Juliette néni.
- Természetesen. Jó éjt! - köszöntünk el és felmentünk a szobánkba.
- Na én beszélek anyuékkal skypon. - mondtam és az ágyamra ülve az ölembe húztam a laptopom.
- Jó ötlet, én is.

- Hali hugi! - nézett bele a kamerába Roli. - Mizu?
- Minden okés. Hallod ha látnád ezt a helyet . . . - kezdtem bele a mesélésbe. Elmondtam mindent. Mire végeztem láttam hogy Roli álla a földet verdesi.
- Mázlista!
- Tudom. Anyuék?
- Nincsenek itthon. Elmentek vásárolni.
- Értem. Akkor add át az üdvözletemet nekik.
- Meglesz!
- HALI!!! - jelent meg mellettem Bella.
- Hi! - köszönt vissza Roli.
- Nem is mondtad, hogy ilyen helyes bátyád van. - erre a kijelentésre furán néztem rá, mire azonnal rávágta, hogy csak viccelt.
Roli röhögve elköszönt és kérte hogy vigyázzak magamra.
- Bella!
- Nyugi!!
- Hallod lehet, hogy aludni kéne. Már fél tizenegy és holnap hosszú napunk lesz.
- Mondassz valamit!
Gyorsan átöltöztünk, és bebújtunk az ágyunkba. Én magamhoz vettem a plüss macimat, amit még Roli adott amikor kicsik voltunk és jó éjt mormolva lassan édes álomba merültem.

I.fejezet

A kezdet...

Álltam a repülőtéren a családom gyűrűjében. Igaz csak egy nyárra leszek tőlük távol, de ők ezt úgy fogják fel, mintha legalább egy évre mennék. Mindannyian könnyükkel küszködve állnak és próbálnak minél többször megölelni. Már csak fél óra van hátra az indulásig.

- Aztán vigyázz magadra hugi! Ne szedj fel akárkit. - borzolta össze a hajamat Roli, a bátyám.

- Nyugi Roli! Nem fogok. - nevettem, miközben próbáltam védeni  magamat.

- Jajj kicsim úgy fogsz hiányozni! - húzott magához anyu már negyedjére.

- Nyugi anyu. Csak három hónap. Legalább kipihensz egy kicsit.

- Édesem! Vigyázz magadra és ne állj szóba idegenekkel! - mondta apu, miközben ő is megölelt.

- Az nehéz lesz, ugyanis ott senkit nem ismerek . . .

- Jajj Lara tudod, hogy értem!!!

- Persze apu! Viszont ha nem akarom lekésni a gépemet, indulnom kell. - fogtam meg a bőröndöm fülét.

Anyu egy óriásit sóhajtott. Elindultam a gép felé, és ahogy mentem éreztem a pillantásukat a hátamon. Jó, legyen! Az utolsó!-gondoltam magamban.Visszarohantam, és jó szorosan megöleltem őket.

- Ígérem nem lesz semmi bajom. Vigyázok magamra. És abban is biztosak lehettek, hogy nem ugrom le a London Eye-ról. De most már mennem kell! A végén a legnagyobb örömötökre itt maradok.

Anya lemondóan sóhajtott.

- Vissza fogok jönni! - nyugtattam. - Elvégzem a nyelvsulit és újra itthon.

- De ha meggondolod magad, akkor . . .

- Nincs de!!! Ez nekem nagyon fontos. Nem szeretném elszúrni ezt a lehetőséget.-mondtam szomorúan.- Akkor . . . sziasztok! -lesütöttem a szememet, és elindultam.

Utoljára vettem egy mély levegőt a "drága" Magyarország illatából. Mennyire fog nekem ez hiányozni!

Mikor felértem a repülőgép lépcsőjének a tetejére, hátrafordultam. Intettem a családomnak. Roli egy "airpacsit" küldött. Nevetve viszonoztam. Ez a mi közös köszönésünk . . .

- Haladjon kisasszony! - hallottam egy agresszív férfi hangot a hátam mögül. Odafordultam, megeresztettem egy gúnyos mosolyt felé, majd beszálltam. Felmutattam a jegyemet és a helyemre mentem. Egy középkorú, kissé kopaszodó férfi mellé kerültem. Barátságosan rám mosolygott, mire én viszonoztam és leültem.

- Kérem kapcsolják be a biztonsági öveket! Megkezdjük a felszállást.

Így is tettem.

Iszonyatosan izgultam. Nem a repülőút miatt, hanem a suli miatt. Ugyanis három hónapos nyelvsuliba megyek Londonba. Szeretnék felsőfokú nyelvvizsgát és szerintem ez a legjobb módja a gyakorlásnak. Anyanyelvi környezetben, angol anyanyelvű oktatóktól tanulni... Szerencsére megengedhettük magunknak, így az egyik legjobb suliba megyek. Egy családnál fogok lakni egy másik lánnyal együtt. Kíváncsi vagyok, milyen lesz . . . Napi 6 órám van, utána szabad vagyok. Szerveznek azért persze közös programokat is, mint például a múzeumok látogatása, de mivel 16 évesen elvileg ( és gyakorlatilag is) önállóak vagyunk, szabadjára engednek minket a városban, csak az első napokban lesznek idegenvezetőink, tanáraink. A hétvégék pedig teljes mértékben a mieink. A nyár végén, az utolsó hétvégén, lesz egy záróbuli. Olyan elegáns. Ahova párokban szokás érkezni. Meg szmokingot és báliruhát illlik viselni. Álmaim bálja! Magyarországon sajnos ilyenek nincsenek. Csak a szalagavató, de nekem olyan még nem volt, tehát tök új lesz . . .

Egy villogó jelezte, hogy ki lehet kapcsolni az öveket. Végre.

Előhalásztam a táskámból a mobilomat, bedugtam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam a kedvenc zenéimet tartalmazó albumot rajta.

Lassan érezni kezdtem a korán kelés utóhatását. Szép lassan elringatott a zene és a repülés . . .

* * * * *

Állt előttem. Annyira ismerős volt, de nem tudtam honnan. Az arcát nem láttam pontosan. Egy ismerős dallam zúgott a háttérben, amit szintén nem tudtam beazonosítani. Ő nem tudott felém lépni, csak nekem volt szabad járásom. Kinyújtotta a kezét, és arra kérlelt, hogy kövessem. Először bizonytalanul, de utána magabiztosan megfogtam, és haladtam vele együtt. Egyszer csak megtorpant, arra utalva, hogy megérkeztünk. Mikor feleszméltem, láttam, hogy a Tower Bridge közepén állunk. A nap csodálatosan tükröződött a víz felszínén. Míg én ábrándoztam a csodálatos kilátásban, a "partnerem" nyugtalanul dobogott a lábával. Erre felfigyeltem, de akkor már láttam, hogy nem vagyunk egyedül. Száz és száz fiatal, sikítozó lány özönlött felénk. Vagyis, ha jobban megfigyeltem, akkor nem is felénk, hanem a mellettem álló srác irányába. Elöntött a pánik, próbáltam magammal vonszolni a fiút a szabad, "kijárat" felé, de ő nem tágított. Mintha ez olyan mindennapi lenne számára. Mintha híresség lenne!? De az nem lehet! Akkor nem így viselkedett volna velem, természetes volt. Az őrült lányok teljesen elállták az utamat, és taszítani kezdtek kifelé, a híd korlátjáig. Mikor ütközött az oldalam a vaskorláttal, teljesen megijedtem, és attól tartottam, hogy belezuhanok a vízbe. Még egy lökés érkezett. Ez már erősebb volt. Itt már egészen elvesztettem az egyensúlyomat. Még egy lökés, még egy és még egy. Erősen próbáltam kapaszkodni a korlátba,de ez már nem volt elég az utolsó lökéshez. Óriási volt. Megcsúsztam, a lábam alól a föld eltűnt. Zuhantam és zuhantam. Segítség után ordítottam. Segítség, segítség!-de semmi. Az az ismerős alak figyelmébe sem vett, a lányok teljesen lekötötték.

- Kérem kapcsolják be az öveiket! Megkezdjük a leszállást. - rázott fel az álmomból a stewardes hangja. Megtöröltem a homlokomat, amiből kiderült, hogy megizzadtam álmomban.