I.fejezet

A kezdet...

Álltam a repülőtéren a családom gyűrűjében. Igaz csak egy nyárra leszek tőlük távol, de ők ezt úgy fogják fel, mintha legalább egy évre mennék. Mindannyian könnyükkel küszködve állnak és próbálnak minél többször megölelni. Már csak fél óra van hátra az indulásig.

- Aztán vigyázz magadra hugi! Ne szedj fel akárkit. - borzolta össze a hajamat Roli, a bátyám.

- Nyugi Roli! Nem fogok. - nevettem, miközben próbáltam védeni  magamat.

- Jajj kicsim úgy fogsz hiányozni! - húzott magához anyu már negyedjére.

- Nyugi anyu. Csak három hónap. Legalább kipihensz egy kicsit.

- Édesem! Vigyázz magadra és ne állj szóba idegenekkel! - mondta apu, miközben ő is megölelt.

- Az nehéz lesz, ugyanis ott senkit nem ismerek . . .

- Jajj Lara tudod, hogy értem!!!

- Persze apu! Viszont ha nem akarom lekésni a gépemet, indulnom kell. - fogtam meg a bőröndöm fülét.

Anyu egy óriásit sóhajtott. Elindultam a gép felé, és ahogy mentem éreztem a pillantásukat a hátamon. Jó, legyen! Az utolsó!-gondoltam magamban.Visszarohantam, és jó szorosan megöleltem őket.

- Ígérem nem lesz semmi bajom. Vigyázok magamra. És abban is biztosak lehettek, hogy nem ugrom le a London Eye-ról. De most már mennem kell! A végén a legnagyobb örömötökre itt maradok.

Anya lemondóan sóhajtott.

- Vissza fogok jönni! - nyugtattam. - Elvégzem a nyelvsulit és újra itthon.

- De ha meggondolod magad, akkor . . .

- Nincs de!!! Ez nekem nagyon fontos. Nem szeretném elszúrni ezt a lehetőséget.-mondtam szomorúan.- Akkor . . . sziasztok! -lesütöttem a szememet, és elindultam.

Utoljára vettem egy mély levegőt a "drága" Magyarország illatából. Mennyire fog nekem ez hiányozni!

Mikor felértem a repülőgép lépcsőjének a tetejére, hátrafordultam. Intettem a családomnak. Roli egy "airpacsit" küldött. Nevetve viszonoztam. Ez a mi közös köszönésünk . . .

- Haladjon kisasszony! - hallottam egy agresszív férfi hangot a hátam mögül. Odafordultam, megeresztettem egy gúnyos mosolyt felé, majd beszálltam. Felmutattam a jegyemet és a helyemre mentem. Egy középkorú, kissé kopaszodó férfi mellé kerültem. Barátságosan rám mosolygott, mire én viszonoztam és leültem.

- Kérem kapcsolják be a biztonsági öveket! Megkezdjük a felszállást.

Így is tettem.

Iszonyatosan izgultam. Nem a repülőút miatt, hanem a suli miatt. Ugyanis három hónapos nyelvsuliba megyek Londonba. Szeretnék felsőfokú nyelvvizsgát és szerintem ez a legjobb módja a gyakorlásnak. Anyanyelvi környezetben, angol anyanyelvű oktatóktól tanulni... Szerencsére megengedhettük magunknak, így az egyik legjobb suliba megyek. Egy családnál fogok lakni egy másik lánnyal együtt. Kíváncsi vagyok, milyen lesz . . . Napi 6 órám van, utána szabad vagyok. Szerveznek azért persze közös programokat is, mint például a múzeumok látogatása, de mivel 16 évesen elvileg ( és gyakorlatilag is) önállóak vagyunk, szabadjára engednek minket a városban, csak az első napokban lesznek idegenvezetőink, tanáraink. A hétvégék pedig teljes mértékben a mieink. A nyár végén, az utolsó hétvégén, lesz egy záróbuli. Olyan elegáns. Ahova párokban szokás érkezni. Meg szmokingot és báliruhát illlik viselni. Álmaim bálja! Magyarországon sajnos ilyenek nincsenek. Csak a szalagavató, de nekem olyan még nem volt, tehát tök új lesz . . .

Egy villogó jelezte, hogy ki lehet kapcsolni az öveket. Végre.

Előhalásztam a táskámból a mobilomat, bedugtam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam a kedvenc zenéimet tartalmazó albumot rajta.

Lassan érezni kezdtem a korán kelés utóhatását. Szép lassan elringatott a zene és a repülés . . .

* * * * *

Állt előttem. Annyira ismerős volt, de nem tudtam honnan. Az arcát nem láttam pontosan. Egy ismerős dallam zúgott a háttérben, amit szintén nem tudtam beazonosítani. Ő nem tudott felém lépni, csak nekem volt szabad járásom. Kinyújtotta a kezét, és arra kérlelt, hogy kövessem. Először bizonytalanul, de utána magabiztosan megfogtam, és haladtam vele együtt. Egyszer csak megtorpant, arra utalva, hogy megérkeztünk. Mikor feleszméltem, láttam, hogy a Tower Bridge közepén állunk. A nap csodálatosan tükröződött a víz felszínén. Míg én ábrándoztam a csodálatos kilátásban, a "partnerem" nyugtalanul dobogott a lábával. Erre felfigyeltem, de akkor már láttam, hogy nem vagyunk egyedül. Száz és száz fiatal, sikítozó lány özönlött felénk. Vagyis, ha jobban megfigyeltem, akkor nem is felénk, hanem a mellettem álló srác irányába. Elöntött a pánik, próbáltam magammal vonszolni a fiút a szabad, "kijárat" felé, de ő nem tágított. Mintha ez olyan mindennapi lenne számára. Mintha híresség lenne!? De az nem lehet! Akkor nem így viselkedett volna velem, természetes volt. Az őrült lányok teljesen elállták az utamat, és taszítani kezdtek kifelé, a híd korlátjáig. Mikor ütközött az oldalam a vaskorláttal, teljesen megijedtem, és attól tartottam, hogy belezuhanok a vízbe. Még egy lökés érkezett. Ez már erősebb volt. Itt már egészen elvesztettem az egyensúlyomat. Még egy lökés, még egy és még egy. Erősen próbáltam kapaszkodni a korlátba,de ez már nem volt elég az utolsó lökéshez. Óriási volt. Megcsúsztam, a lábam alól a föld eltűnt. Zuhantam és zuhantam. Segítség után ordítottam. Segítség, segítség!-de semmi. Az az ismerős alak figyelmébe sem vett, a lányok teljesen lekötötték.

- Kérem kapcsolják be az öveiket! Megkezdjük a leszállást. - rázott fel az álmomból a stewardes hangja. Megtöröltem a homlokomat, amiből kiderült, hogy megizzadtam álmomban.