3.fejezet

Az első nap

- ÉÉÉÉBREDJ!!! - hallottam egy iszonyatosan hangos női hangot, közvetlenül a fülem mellett.

- Mi a . . . - ültem fel hirtelen.

- Jó reggelt csajszi! Jó a hajad! - kuncogot az ágyam szélén ülve Bella.

- Ha mégegyszer így ébresztesz én esküszöm belefojtalak a párnádba! - morogtam.

- Nyugi van! Én szépen kezdtem . . .

- Hány óra? - vágtam közbe.

- Negyed nyolc.

- Köszi, hogy keltettél.

- Na igen. Valami ilyesmit vártam elsőre is.

Elindultam a fürdőbe, ahol gyorsan lezuhanyoztam, feldobtam egy minimális sminket és befontam a hajamat. Ezek után a gardrób felé vettem az irányt, ahol összetalálkoztam Bellával.

- Na te mit veszel fel? Elvileg ma jó idő lesz.

- És gyakorlatilag?

- Remélem úgy is.

- Akkor szerintem egy farmer sortot és egy pólót. Biztonság kedvéért azért viszem a farmer dzsekimet is.

- Szerinted ez milyen? - mutatott fel egy halványrózsaszín apró virágmintás ruhát.

- Tökéletes.

- Szuper! Akkor ez, meg a blézerem.-nyújtotta ki a hüvelyk ujját, és villantott egy tökéletes fogsort.

Bella ruhája

Lara ruhája

Én a fürdőszobába vonultam öltözni, addig Bella a hálószobában készülődött össze. Pördültem egyet a tükör előtt, és elismerően bólintottam a végeredményre. Visszamentem a szobába, hogy meglessem Bella hogy áll.

-Wow! Ez elég csini! - ámuldoztam barátnőmtől.

-Köszike. -nevetgélt. - Szerinted Mr. és Mrs. Potts már felébredtek?

-Nem tudom. Ha nincsenek fent, akkor eléggé halkan kéne kisurrannunk.

-Annyira halkan, hogy még reggelizni sincs lehetőségünk?

-Annyira. De biztos van egy kávézó a közelben, ahol tudunk enni.

-Jól van. Akkor irány lefelé! -adta ki a parancsot Bella. Felkaptuk a táskánkat és elindultunk.

Lábujjhegyen surrantunk lefelé a lépcsőn, nehogy felkeltsünk bárkit is. Már az utolsó fokoknál jártunk, mikor reccsent egyet a faparketta.

-TSSS!!! Halkabban Lara!-ütött oldalba Bella

-Aúúú!-horkantam fel.-Ez fájt.

-Jól van na. Bocsesz.-nézett rám nagy, boci szemekkel.

Már-már majdnem elhagytuk a "lépcsőházat", mikor valaki felkapcsolta a lámpát.

-Mi a...- Bellával egymásra néztünk, nem tudtuk melyikünk szórakozik.

- Jó reggelt lányok!-üdvözölt minket Juliette néni.- Azt hittem, hogy már sosem keltek fel. Gyertek erre, kész a reggeli. Nézd csak Rudolf, itt vannak a lányok!-szólt oda az asztalnál ülő Rudolf bácsinak.

-Igazából mi úgy terveztük, hogy elmegyünk egy közeli kávézóba, és ott reggelizünk...

-De már meg van oldva a probléma.-vágtam közbe.

-Milyen probléma?-kérdezte Rudolf bácsi.

-Azt hittük, hogy nem lesz fent senki, és egyedül megyünk be a suliba. Így gondoltuk nem itthon reggelizünk, hogy ne zavarjunk... De mivel mindenki felébredt, ezért nem megyünk sehova!

-A papíron azt említették, hogy első nap mi vigyünk el a suliig, mert még nem ismeritek az utat.

-Ohoo! Tényleg - csaptam a homlokomra.

-Lányok, elég a fecsegésből, mert kihűl a reggeli!-mondta Juliette néni. Nekiálltunk az étkezésnek. Nem mondom, hogy ilyen finom reggelit még életemben nem ettem, de hát ha így van, akkor miért ne mondhatnám? Igaz elég angolos volt. Toast, műzli, felvágott. És persze tea.

-Nagyon szépen köszönjük a reggelit!- mondtuk kórusban Bellával.

-Ugyan már lányok! Nincs mit.- mosolygott kedvesen. Annyira jószívűek, teljesen otthon érzem magam velük, mintha a saját nagyszüleimmel lennék.

- Na indulás! - kiáltotta Rudolf bácsi az előszobából.

- Egy pillanat, csak segítünk elmosogatni. - szóltunk vissza.

- Jajj lányok, nem kell. Majd én megcsinálom.  - hessegetett minket ki a konyhából a néni.

- Biztos?

- Persze. Menjetek csak az iskolába!

- Hát akkor rendben. Köszönjük mégegyszer a reggelit és szép napot!

- Nektek is! - mosolygott ránk, majd visszament a konyhába. Érdekes, hogy ekkora a ház és van személyzet, mégis mindent maga akar elintézni . . .

Felkaptuk a táskánkat és követtük Rudolf bácsit. Kint már várt ránk a jól ismert Hummer (tegnap Roli mondta meg miután leírtam neki a kocsit). Miután beszálltunk hátra, Rudolf bácsi hátrafordult:
- Szeretnétek valami tízórait? Megállhatunk egy közeli pékségben.
- Az jó lenne. - csillant fel Bella szeme.
- Igen. Azt megköszönnénk. - értettem egyet.
Egy nagyon kicsi pékség előtt parkoltunk le. Olyan volt mint a filmekben. Egyszerűen mesébe illő. Egyetlen autó sem parkolt előtte, kivéve egy csillogó-villogó Ferrarit. Rontotta az összképet.
- Na menjetek és vegyetek magatoknak valami finomat.
Kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a bejárat felé.
- Not bad. - pillantott Bells elismerően az autóra.
- Hát biztos valami nagyképű ficsúré. - fejtettem ki a véleményemet.
- Te meg a megérzéseid. - forgatta a szemét.
Mikor beléptünk a pékségbe, egyből magával ragadott a frissen sült sütemények illata. Minden tökéletes volt. A díszítés, a bútorok. Tökéletes. Egyetlen oda nem illő dolog, egy csövessapkás magas valaki volt. Az arcát nem láttam mivel háttal ált nekem. Furcsa volt.
Amikor meghallotta, hogy mások is vannak az épületben, hirtelen nagyon sietős lett neki. Gyorsan kifizette a süteményt, és sietősen távozott. Az arcát napszemüveg fedte, csak a sapka alól kikandikáló fürtök segítettek abban, hogy rájöjjek, ki volt ez a fiú. . .
- Te. Ugye tudod ki volt? - nézett rám Bella.
- Igen. Utálom!
- Nem is ismered.
- Akkor is.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte a pultnál álló szőke lány. Az arca teljesen piros volt. Szerintem még a sokk hatása alatt állt.
- Igen. Két csokis muffint kérnénk.
- Honnan . . . ? - néztem kérdőn barátnőmre.
- Megérzés. - kacsintott.
- Parancsoljatok.
Kifizettük, majd visszaszálltunk a kocsiba.

- Na meg is érkeztünk. - jelentette ki Rudolf bácsi. - Akkor emlékeztek, hogy melyik busszal kell jönni és, hogy hol kell leszállni, ugye?
- Igen. Köszönjük a segítséget.
- Szívesen. Legyen szép napotok!  - köszönt el és mi is így tettünk.
- Á lányok! - hallottam Lucas hangját a hátam mögül. - Na milyen volt?
- Hallod, ezek aztán nem semmik! - mondtam, miközben elvettem a felém nyújtott papírt, ami mint kederült az órarendem.
- Én mondtam. Tavaly náluk laktam. Iszonyat kedvesek.
- És nem mellesleg olyan házuk van, hogy dobsz egy hátast. - lépett oda hozzánk egy fekete hajú, magas, tengerkék szemű srác. - Helló! Dan vagyok.
- Lara.
- Bella.
- Örülök, hogy találkoztunk. - ölelt meg minket. - Én vagyok Luke segédje.
- Na, ha akkora segéd vagy vezesd el a lányokat a termükbe. - boxolta vállba haverját Luke.
- Ha te nem akarod. - mondta, miközben jól észrevehetően végigmért minket.
- Na, Dan ha egy ujjal is hozzájuk érsz, kitekerem a nyakad! - röhögött Luke majd elindult a többi érkező diák felé.
- Nos hölgyeim, erre. - hajolt meg és mutatott a bejárat felé.
- Én nem bánnám, ha hozzám érne . . . - suttogta Bells.
- Ssss . . . - böktem oldalba.
- Miről susmorogtatok? - jelent meg Dan feje kettőnk között.
- Semmi olyanról, amihez közöd lenne. - toltam félre mosolyogva.
- Szóval akkor ez az első napotok. Mennyi ideig maradtok?
- Nyár végéig.
- Szuper! Én is. Imádni fogjátok Londont. Egyszerűen gyönyörű. Éjjel, nappal.
- Te már voltál itt?
- Igen. Ez a második nyaram. Ti voltatok már valaha Londonban vagy Angliában?
- Én nem. - válaszoltam az igazsághoz híven.
- Én már voltam egyszer a családommal.
- Az jó. Akkor miután megmutattuk Larának Londont, bevezetlek titeket az éjszakai életbe, meg egy-két kevésbé ismert, de tök jó helyre.
- Okés. - mosolygott Danre Bells.
- Na itt is volnánk.
- Köszi!-mondtuk Bellával.
Mivel előbb elindultunk, azt hittük, hogy mikor beérünk a suliba, mi leszünk az elsők. Tévedtem. Már mindenki a teremben ücsörgött vagy kergették egymást. Név szerint, Rob és Ales. Hát persze, hogy ők!
- Úgy látom, ti értetek ide utoljára. - paskolta meg a vállunkat Dan.

- És az mért is olyan rossz? - kérdeztem értetlenkedve.
- Jó napot mindenkinek! Wayne Collins vagyok, az osztályfőnökötök. Az utolsó két ember ossza ki a tankönyveket - célzott itt ránk ugyanis még mindig az ajtó előtt álltunk.
Az asztalhoz mentünk és elvettünk egy-egy kupac könyvet. Mit ne mondjak nem voltak valami vékonyak. Végigmentünk a sorok között és minden osztálytársunknak adtunk egyet, akik rögtön kíváncsian kezdték el lapozgatni.
- Nos mivel a mai az első nap, arra gondoltam hogy bemutatkozhatnánk egymásnak. - mondta a tanári asztalon ülve, mikor végeztünk Bellával. - Kezdjük itt legelöl. - mutatott egy szőke szeplős fiúra.
- A nevem . . .
Mindenkit végighallgattunk. Hogy honnan jött, milyen a családja, milyen az élete, mit szeret és mit nem. Az osztályban 12en voltunk 7 fiú és 5 lány.
A névsor:

1. Mason Abdul
2. Laura Geiger
3. Katarina Fritz
4. Robert Joachim
5. Patrik Lolaal
6. Aaron Lawrence
7. Namik Oportu
8. Maria Poppanick
9. Ales Porkeisk
10. Bella Rodriguez
11. Melinda Tush
12. Denis Vlad

Az órákon mindent elmondtak, hogy mit lehet és mit nem, hogy milyen a város és mire kell figyelnünk, stb. Suli után Lucas-szal elmentünk megnézni a Buckingham Palace-t és a Big Ben-t, majd az Oxford Streetre vitt minket, és elmagyarázta, hogy ki hogyan jut haza a metróval. Ezek után elindultunk Bellával vásárolgatni, nézelődni. Bementünk egy könyvesboltba is, ugyanis mindketten élünk-halunk az olvasásért. Vettünk is egy-egy könyvet. Tovább haladva betértünk a Pull and Bearbe és a Primarkba. Az itteni Primark az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb Angliában. Szerencsére - hétfő lévén - nem volt nagy tömeg. Hallottam ugyanis, hogy amikor megnyitották az üzletet, annyian voltak bennt, hogy három ember meghalt (igaz!!!!!). Nem nagyon vettünk semmit, ugyanis még rengeteg időnk van a vásárlásra. Visszafelé a metró irányában, bementünk a Starbucks-ba. Vettünk egy-egy karamellás kávét és úgy döntöttünk itt isszuk meg, tehát lementünk az asztalokhoz. Itt már kicsit többen voltak. Volt aki éppen üzleti ügyben telefonált, volt aki az aznapi híreket olvasgatta egy muffin mellett, volt akik csak beszélgettek. Egy hosszú barna hajú lány és egy barna hajú fiú egymáshoz nagyon közel ülve beszélgetett a legeldugottabb sarokban. Mi is arrafelé találtunk helyet, és amikor elhaladtunk mellettük egy kis beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülemet:

- Harry rendben lesz. - mondta a lány halkan. - Biztos vagyok benne.

- Nem tudom. Ez már nem az első eset. Először Caroline most meg ez . . . - válaszolta a fiú, akinek ismerősen csengett a hangja, de az istenért nem akart eszembejutni, hogy honnan.

Bellával leültünk az üres asztalhoz, amin az aznapi újság feküdt. Valaki biztosan ott felejtette. Épp egy One Directionről szóló kétoldalas cikknél volt kinyitva. Harry Styles ismét harmincas nővel kavart hirdette a szalagcím. Alatta a képeken látható volt megannyi különböző lánnyal. Harminc felettivel, alattival. És volt még egy kép a bandáról is amint éppen összeölelkeznek. Harry Louist átölelve . . . Várjunk csak! Louis! Igen! Az előbbi hang tulajdonosa Louis Tomlinson volt és akkor a lány nem lehetett más, mint Eleanor Calder. Mindez pillanatok alatt cikázott végig a fejemen. Visszafordultam az asztalhoz, ahol a pár ült és most már biztos voltam benne, hogy kik ők. Valami nagyon fontos dologról beszélgethettek, mert mindketten komoly arccal ültek ott.

- Na mi van Lara? Mit nézel ennyire? - kukucskált át a fejem felett Bella. Ő is megpillantotta azt amit én már percekkel korábban. Gyorsan belenézett a lapba és fel is tette a kérdést:

- Szerinted tudják, hol van Harry?